Történelmi visszatekintő

A falu neve a 16. század éveiből származó oklevelekben Gagi, Gagij, Gagj, majd a század végén már Gagy alakban említődik. Hivatalos román neve Goagiu.

Gagy határának régészeti lelőhelyeit az 1979-1980-as években a keresztúri múzeum munkatársa, Benkő Elek kutatta, megállapítva, hogy a különböző határrészekben az őskor (csiszolt kőkorszak, bronzkor), az ókor és a népvándorlás kor emberének nyomai a jelenlegi, középkori településű falu keletkezéséig megtalálhatók. (Vö: Benkő E. A középkori Keresztúrszék régészeti topográfiája. Bp.1992., 78-79.).

Orbán Balázs a falu történetéről keveset ír, inkább egykori népének furfangos észjárását jellemző anekdotákból közöl néhányat.

A település kezdeti évszázadaiból a lakosság létszámát nem ismerjük. A hagyomány szerint „Gagy kezdetben egy nehány nemes ember családjából és e családok cselédségéből állott.”(Kézirat, Fazakas Dénes gagyi állami iskolai igazgatónak az új iskola megnyitóján mondott beszédéből.1911.) A Mária Terézia korában, 1721-ben felvett 25 adóköteles háztartások számából következtetve – családonként átlag a korra szokásos öt személyt véve alapul – mintegy 125 lehetett, s a nem adókötelesekkel együtt elérhette az összlakosság a 200 lélekszámot. Hat és fél évtized múlva, az 1786-1787. évi pontos és teljes népszámlálás 98 házban – felekezeti megoszlás feltüntetése nélkül – 100 családot ír össze 507 lélekkel, 264 férfit, 243 nőt. A férfiak társadalmi, illetve foglalkozásbeli megoszlása: pap 1(valószínűleg unitárius), nemes 26, paraszt 31, polgár és paraszt örököse 22, zsellér 73, egyéb 15; férfi „sarjadék” 1–12 éves 65, s 13-17 éves 31.

Az unitáriusok lélekszámára s azok egyházfenntartó rétegeire vonatkozó első feljegyzést az 1829-ben tartott Generális Vizitáció jegyzőkönyvében olvashatjuk: „a, Pátronus bérfizető Urak vagynak 8-an, -b, Egész bér ado Gazda 5, -c, Fél béres, 1 -d, vékával fizető egész Gazda 22, fél béres 5, -e, Nap számmal fizető 4. Öszves száma a lelkeknek az új Parasztokkal (cigányok) együtt 220.” Ez a lélekszám, mint Orbán Balázsnak az 1868-ban készített statisztikájából kitűnik, harminc év alatt alig növekedett 213 lélekre, a 426 összlakosságnak – 173 református és 40 egyéb felekezetű mellett – mintegy felét alkotja. A századfordulóig, 1900-ig eltelt újabb három évtizedben a lakosság szaporodása meggyorsult: 145 lakóházban 589 lelket számlálnak, az unitáriusok száma 412 lélekre emelkedve megkétszereződött, a reformátusoké 148-ra csökkent, az egyéb felekezetűeké 29 volt. A falu legnagyobb lélekszámát 1930-ban érte el 709 személlyel. Évszázadunk végére a második világháborút követő gazdasági-társadalmi nyomorúságot hozó átrendeződés következtében a majdnem felére csökkenő összlétszámban az unitáriusok száma 1993 végére – a kismedeséri néhány lélekkel együtt – 368-ra zsugorodott.

A falu régebbi társadalmi helyzetére vet fényt II. János király (János Zsigmond) hadában híven szolgált udvarhelyszéki főemberek és lófők névsorába bejegyzett 8 gagyi illetőségű személy – Orbán János, Miklós Pál, Gagyi Márkos, Domokos Jakab, Lőrinci Gergely, Péterfi Antal, Györfi Máté, Máté Miklós – megemlítése. (Sz.Okl.tár; a nevek a mai írásmóddal állnak itt). Udvarhelyszék 25 dénáros adójának 1567 évi jegyzékében viszont Gagyban csak két adózó kapuszámot említenek. Egyed Ákos 1614-ből 7 jobbágy, 4 zsellér, 1848-ból 6 jobbágy, 6 zsellér családot tüntet fel. (Vö., E.Á .Falu, város, civilizáció.Buk.1981.109). Az 1825-ben tartott vizitáció jegyzőkönyvében, mint „Patronus Urakot” a Pálfi, a Miklósi családok tagjait említik.

Gagy egykori népének gazdálkodási módjáról ugyancsak az 1721.évi összeírás ad némi tájékoztatást. Eszerint a falu határából 86 köblös (kb.85 k. hold) területet szántóként és 68 „kaszás” területet (kb.51 k. hold) rétként műveltek. Az állam a lakosságtól évente különböző forrásokból származóan 3 forintnyi jövedelemre számított.

A gagyiak is több évszázados gazdálkodásuk gyakorlásában végigjárták mindazokat a fejlődési szakaszokat, amelyek az egymást váltó, egyre termelékenyebb művelési módok útját jelentették. Az ősi parlagoló gazdálkodásról fokozatosan rátértek az ugarhagyó, kétfordulós, majd háromfordulós határhasználatra. Ez utóbbira való áttérés idejére csak következtethetünk, valószínű, miként a vidék más falvaiban, a 19. század első harmadában történhetett meg. Az eklézsia ingatlan javainak 1813-ban megejtett összeírásakor a köri jegyző még azt írja, hogy azok „...az 1801-ben volt Conscriptio szerint épségben vagynak, sőt szaporodtanak a Communa Terenumokból Nyíl szerént jutott ...Földekkel.” Egy 1818. évi bejegyzés viszont már említ egy „Bözöd felé forduló határ”-t, ami azt sejteti, hogy ekkor már megkezdődhetett a háromfordulós határhasználat, s az említett forduló mint harmadik – ugyanaz, amelyet később, 1839-ben a Generális Vizitáció már pontosan megjelölt hármas határbeosztásban az Alsó-, Felső-forduló mellett a „Zongota felé Forduló Határ”-nak nevez. (A Zongota völgye a bözödi határ felé húzódik). A háromfordulós határ művelésének a 19.század végére megvalósult kiterjedéséről Kozma Ferenc 1875-ben összeállított statisztikája tájékoztat. A falu határa ekkor 2312 k. hold, amiből szántó 594, rét és kert 309, szőlő 2, legelő 458, erdő 855 k. hold, tehát a termelési ágazatoknak ez a megoszlása mind a mező-, mind az erdőgazdálkodásra kedvező adottságú volt. (Vö. K. F. A Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapota. Bp.1889. 149). Az 1882-ben és 1909-ben kiadott megyei iskolai földrajzkönyvek a gagyiakat Keresztúr tüzelőfaellátóiként tartják számon.

Gagy unitárius közössége kezdetben nem képezett önálló egyházközséget, mint filia Szentábrahámhoz tartozott. Temploma nem volt. Erről az időszakról a már említett Fazakas Dénes egykori iskolaigazgató-tanító kéziratában, 1911-ben, ezt írja: „A szájhagyomány ma is igazolja, hogy a nemes emberek – mikor lelki szomjukat kívánták kielégíteni – zselléreik négyökrös szekerével vitették magukat Szentábrahámra”.

A templomépítés évéről az 1773-ban írt Matrixban olvashatunk: „Vagyon egy Kö templom, mely épült in Anno 1667-dik Eszt (endő)be”, a cinteremnek keleti felében áll „fából csinált Harangláb”. Az 1810-ben írni kezdett Protocollumban az 1813-ban tartott vizitáció megítélése a másfélszázados templomot még „jó karban” találja. A következő évek bejegyzéseiből azonban az egyre gyakoribb javítás, módosítás ténye tűnik ki, pl.1828-ban „a templom fedele (zsindelyes) nagy riunában vagyon”, a kicsi méretű ajtót kétfelé nyílóra cserélik ki; 1846-ban: „a templom szarvazattjának újra alkotása diszletesen cseréppel lett fedeztetve...párkányokkal ellátva kül és bel szine is megadattatva” szépen megújult a „tisztelt Urak (Patrónusok) közös buzgalmuk és szorgalmuk befolyásával”, írja az 1847. évi vizitáció jegyzőkönyve. Az öreg templom azonban nem sokáig tartja a ráfordított javítást, s az 1854. évi vizitációkor már azt írják, hogy „a Templom megrongált állapotban találtatik”, s ez az állapota – a majdnem évenként megismétlődő javítások ellenére – a század végére annyira fokozódik, hogy használhatatlanná válik. Az 1901 évi vizitáció jegyzőkönyvében ezt olvassuk: „A régi templom teljesen lebontatott, az új templom épitése már a napokban megkezdetik.” Az 1902. évi kurátori számadásból aztán értesülünk, hogy: „A mult évben épitett új templom bevégzéséből csupán a festés hiányzik”. Elvégezve ezt a feladatot is, a templomot még abban az évben felszentelik.

Az 1773-ban kelt Matrix két harangot ír le, mindkettő – köriratából kitűnően – „Rákóczi Ferenc forgalomból kiment rézpénzeiből öntetett” (Orbán Balázs); a nagyobbikat 1701-ben, a kisebbiket 1708-ban öntötték. Az 1848-1949. évi szabadságharc folyamán az egyik harangot hadi célra át kellett adni, aminek tényét az 1850-ben – két évi szünet után – újra induló vizsgálószék jegyzőkönyve így örökítette meg: „A Sz: eklézsiának javai közül az ingok apadtanak miszerint a rendelet szerint a magyar álladalom számára a kisebbik harang leadatott álgyunak”. E helyett a harang helyett 1871-ben „részben a hivek köz adományozásából egy új Értz harang” öntetett, melynek súlya 2 mázsa 59 font. A harang oldalán olvasható feliratok szerint Bécsben öntötték és Pesten szerelték fel. (A német mesterek nevét a jegyző hibásan írta.) A harang beszerzésében „leg jelentősebb tényezőként befolyt...Kegy Ur Mlgs Sz: Királyi Ferencz”.

Gagy népe hajdani gyermekeinek 20.század előtti hitoktatása az e korban általánosan szokásos módon a mindenkori pap által történt. Az ún. Schola helye rendszerint saját szűk, kényelmetlen lakának egyik nyomorúságosan berendezett helyisége volt. S hogy milyen volt Gagyban is ez a lehetőség, 1840 előtt, arról az 1839. évi Generális Vizitációnak az egyházi ingatlanokat számbavevő leltárában a pap házára vonatkozó leírás tájékoztat: „Vagyon egy régi fa Ház Szalma fedéllel fedve, mellynek egyik szobájában, melly is vas záros Ajtóval, zöld Cserép Kementzével s üveg Ablakkal van ellátva lakik a Pap, hátulsó Szobája mellj az előbbitöl Pitvar által el van választva, tanittó Háznak használtatik fa kilintsü Ajtoval, sövény tüzelő hellyel s üveg (!) ablakokkal készitve”. (Az ablakok rendszerint marhahólyagból készültek.) A tanulók asztala a földpadlóba vert cövekekre szegezett deszkalap, ülésre nehány egyszerű pad szolgált. 1840-ben a szalmafedeles ház helyett egy „jó ízlésű” pincés, zsindelyfedeles házat kezdenek építeni. Az 1844. évi jegyzőkönyv aztán befejeztéről tudósit: „A Papi Ház fából alkottatva merőben ujj”. A tanítás továbbra is ebben az egyházi épületben folyt 1872-ig Ferenczi József lelkész oktatásával. A fokozódó iskoláztatási igények nyomán a helybéli Pálfi Mihály földbirtokos új iskolaház építésére egy telket adományoz. A kultuszminiszter azon felhívására aztán, hogy azok az egyházközségek, amelyek iskolájukat fenntartani nem tudják, állítsanak községi iskolát, az egyházközség az iskoláztatás jogát átadta a községnek és államsegélyből, a lakosság hozzáállásával új iskolát építettek, és tanítókat alkalmaztak. Az épület gondatlanságból 1884-ben jórészt leégett, s a javítások ellenére is 1898-ban teljesen használhatatlanná vált. A minisztérium által biztosított pénzalappal és a lakosság anyagi és kétkezi hozzájárulásával 1911 tavaszától őszéig az új iskola felépült, és működését még ebben az évben megkezdte.(Fazakas Dénes kézirata után.)

A gyerekek oktatása a 18-19. században mind a nyári tanítást, mind az oskolát illetően csak akadozva történt. A vizitációk jegyzőkönyvei évről évre nyomon kísérik ezeknek mikéntjét, de csak szórványos esetekben tudósítanak eredményről. Rendszerint ilyen megállapítások olvashatók: 1814:„A Nyári tanitást a két nemben levő Ifiuság nem gyakorolta, melynél fogva a Szülék megintetettségét bizta a Vizitáció Tek(inte)tes Curator és Patronus urakra:”. 1838: „Az apróbb Leányok jártak, ezért a Nagyobbak és a Legények, ugy szülöjük is (intessenek) hogy mátzor el ne mulassák azzal a hozzá tétellel, hogy a következő Adventi napokban esténként a T. Pap elébe járván tartozzanak a fogyatkozást kipótolni, különben megbüntettetnek”. Mind a nyári, mind az iskolai oktatás a járás rendszertelenségét az 1837. évi vizitáció jegyzőkönyve – ami általában minden évben hasonló – így indokolja: „11 feljáró volna ezen Ekklésiában de most jelenleg egy sem találtatott rész szerént a Szegénység miatt, midőn a Szegény Szülék Gyermekeinek gunyát nem készitettek, rész szerént pedig, hogy a juhok pásztorlásával el vannak foglaltatva, a mostani kedvező idő foljásával.”

A községi iskola létesítése után megnő a tanulók létszáma, s a vizitáció 1873-ban megállapítja, hogy 26 fiú és 16 leány látogatja a tanórákat és a „helybéli pap úr hetenként kétszer – hétfőn és szombaton a délelőtti órákban pontosan eljár unitárius növendékeinknek vallásos oktatást tartani.”

A jelenlegi papilakot az egyházközség 1905-ben építette.

A gagyi temetőben nyugszik unitárius szellemű felekezeti oktatásunknak egyik kiváló úttörője, a székelykeresztúri gimnázium első, 1796 és 1813 közt működő nagynevű igazgatója, Szabó Sámuel, aki a 18.századi felvilágosodás eszmeáramlataiból táplálkozva, 1796 nov. 7-én a keresztúri unitárius templomban tartott székfoglaló beszédében (Szépek szépe, vagy a legszebb szépség – a tudomány) már határozottan megfogalmazta e korban még új társadalmi felfogást, amely szerint a kultúra birtoklása nem függhet az egyénnek csupán a társadalmi kötelékben elfoglalt helyzetétől, s a tudománynak nemre és társadalmi fokozatra, rétegre való tekintet nélkül – mindenkinek közkincsévé kell válnia. (Vö. Molnár I. Adalék Szabó Sámuel oktató-nevelő tevékenységének jellemzéséhez. KerMagv.1971. 241–248).

A 19.században Gagyban élt és szolgált 1848-tól a vidék egyik – az előzőekben már említett – érdekes pap egyénisége: Árkosi Ferenczi József (1806–1900). Szolgálata első évében a szabadságharc eseményei Gagyot is érintették: orosz és román seregek vonultak át a falun. Ferenczi megpróbálta elhárítani dúlásukat: a papilak kapuja elé kitetetett egy fehér abrosszal leterített asztalt, arra ráhelyezte a „szent bibliát”, s a szomszédjától elkért „Mater Dolorosa” c. képet; maga pedig palástosan az asztal mellé ült s buzgón ájtatoskodott. Az orosz csapat zöme látva az imádkozó papot, békésen elvonult, de a kozákok mindenéből kifosztották; a román csapat elé fehér zászlóval ment, kegyelmet kért Gagyra és családjára, amit a vezér, Abeli, meg is adott. A szabadságharc gagyi eseményeinek lezajlása után 37 évet töltött még Gagyban, s mint kántor- tanító-lelkész, s vele egy fedél alatt levő (előbbiekben leírt) iskolájában feladatát lelkiismeretesen teljesítette. „Soha összeütközése nem volt híveivel... Minden rendű és rangú híveivel szemben alázatos, nyílt szívű igazságos volt... Egyházi beszédei az életből vett példákkal világítva, fűszerezve humorral, sokszor megnevettették hallgatóit.” Élete utolsó évtizedeit Medeséren töltötte, kívánsága szerint a gagyi temetőbe helyezték örök nyugalomra. Életrajzát Gálfi János lelkész írta meg az Unitárius Közlönyben.(Vö. G. S. Árkosi Ferenczi József.1900. évf. 346-349.), néhány tréfáját is közölve.

 

 

(In: Keresztény Magvető, 1994/2, 93–96.)